Elizabeth Gilbert: Ízek, imák, szerelmek

Azt hiszem ezt a sztorit senkinek sem kell bemutatni, mert, ha sem a könyvet nem olvastátok, sem a filmet nem láttátok, akkor is biztosan hallottatok legalább arról, hogy "miért a Julia Robertsnek kell ezt játszani?" Erre sajnos én sem tudom a választ, és bár én is a filmmel kezdtem, biztos voltam benne, hogy a könyvet is szeretném elolvasni. 

A sztori röviden:

Liz New Yorkban élő újságíró karrierje csúcsán, aki boldog házasságban él egy álomházban, mígnem rádöbben arra, hogy a férjével teljesen más vizeken eveznek, és ennek a fő gócpontja a gyerekkérdés. Egy cikk kapcsán Balira utazik, ahol egy füvesember megjósolja neki, hogy még vissza fog térni ide. A sokadik átvirrasztott és átsírt éjszaka után eldönti, hogy elválik a férjétől és egy éves kirándulásra indul a három "I" betűs országba: Itáliába, Indiába és Indonéziába. Mindhárom országban teljesen más tapasztalatokat szerez az úgynevezett dolce vita-ról, és a 365 nap letelte után egy új Liz tér vissza az Államokba...

Számomra nagyon nehéz a könyvet teljes egységként kezelni, mert olyan volt, mintha három külön sztorit olvasnék - tulajdonképpen erről is van szó - csak a főhős nem változik. Úgyhogy, kezdődjön az utazás!

Itália

Liz nagyon összetörten érkezik az országba és elhatározza, hogy semmi mást nem fog tenni csak kóborolni, olaszul beszélni és enni, enni, enni. Az első szavak és érzések, amik itt körülöttem - és a főhős körül is - keringtek az a Depresszió és a Magány. Azt hiszem ezek legyőzésére Rómánál jobb helyet nem is választhatott volna az ember. Az indíttatás is nagyon tetszik: azért megy Itáliába, mert szerelmes a nyelvbe, és semmi másra nem vágyik csak olaszul beszélni. Elgondolkodtam, hogy, bár alapvetően mindig arra panaszkodunk, hogy kevés az időnk, miért ne állhatna neki bárki megtanulni egy nyelvet csak azért mert tetszik? Nem azért, mert a főnök mondta, vagy mert kötelező a suliban, csak egyszerűen a csengése, az általa kiváltott érzések miatt? (bár azt hiszem, ez nem csak a nyelvtanulásra de sok minden másra is igaz) Ez engem nagyon megfogott, már régóta kacérkodom az olasszal, de most neki is állok! 

A másik, ami nagyon tetszett: az evés. Nagyon szeretem az olasz konyhát, és mindig azon kesergek, hogy nekem sosem lesznek olyan ízűek az ételek, de rá kell jönnöm, hogy alapvetően nem ez a gond. Mi nem tudunk enni. Lecsüccsenünk az asztal mellé, fél óra alatt bekapunk valamit, közben megy a tévé, a rádió, a laptop, aztán mindent vissza a hűtőbe, mosogatás és rohanhatunk tovább. Azt hiszem több időt kellene szánni a bendőnkre!!

Tetszik az olaszok közvetlensége, emberszeretete, barátságossága is, és az, hogy egy gombóc fagyi vagy egy kis délutáni szieszta is a mennyországba röpíti őket. Azt hiszem, ha Itália szavát kellene meghatároznom, az nem lenne más, mint az ÉLVEZET.

Szavak, amik  az olasz csizmánál eszembe jutottak: kapcsolatteremtés, közvetlenség, egyszerűben keresni a szépet, ahogy kicsiben, úgy nagyban. 

India

Valahogy a meditáció sosem állt hozzám közel. Próbálkoztam vele, olvastam, beszélgettem róla sokat, mégsem tudtam úgy igazán megbarátkozni vele, mert a felszabadító boldogságérzés valahogy mindig elmaradt, de még annak a szikrája is. Lehet, hogy nevetségesen hangzik, de talán a könyvnek ebben a részében kaptam a meditációval kapcsolatos kérdéseimre olyan egyszerű és emészthető válaszokat, amiket még egyik szakkönyvben sem.

Két kedvenc hősöm is akadt Indiában. Az egyik kétségtelenül Richard, aki azt hiszem sokakat megfog, akik olvassák a könyvet. Ő mindig megmondja a tutit, úgy képzelem el, mint egy nagy puha medvebocsot, aki betöri ugyan a kirakatot, ha nincs más megoldás, de mégis teljes mellszélességgel áll Liz mellett.

A másik kedvencem az indiai kislány, Tulsi. Fantasztikus, hogy mennyire szépen mutatja meg az az egy fejezet az ember alapvető problémáját. Tulsi fiatal lány, aki az asramban - ahol Liz is éppen él - dolgozik, közben pedig arról álmodik, hogy elmegy tanulni, önálló, független nő lesz belőle. A szülei viszont azon fáradoznak - mint általában az indiai szülők - hogy szerencsésen férjhez adják a lányukat. Érdekes, hogy évente rengeteg ember zarándokol Indiába csodálni az országot, a kultúrát, meditálni, az ott élők pedig oda vágyakoznak, ahonnan a többiek menekültek. Azt hiszem tipikusnak mondható ez a probléma mindenkinél: mindig oda vágyunk ahol éppen nem vagyunk vagy nem lehetünk, az aktuálisból mindig menekülünk vagy legalábbis elvágyódunk.

Ami még itt tetszett, a vallásoknak szentelt fejezet. Ahol Liz kimondja, nyugodtan mazsolázgassunk a vallások előírásai közül, hiszen tulajdonképpen ugyanarról van szó, legyen Isten, Allah, Jehova vagy bármi más. És milyen igaz. Tulajdonképpen miért kellene görcsösen ragaszkodnunk egy olyan hithez, amivel nem tudunk tökéletesen azonosulni, miért ne lehetne kiválogatni, mint a babot?

A szavak, amik  eszembe jutottak: csend, félelem, bátorság, isteni ÉN, idegenség.

Indonézia

Számomra ez a rész volt az, ahol nem tudtam annyira beleélni magam a sztoriba. Kicsit olyan volt a Baliról szóló történet, mintha egy egyszer nézhető amerikai romantikus film könyvben megírt változata lett volna. Ennek ellenére találtam olyan dolgokat, amik itt is tetszettek.

Az abszolút kedvencem Ketut Liyer a füvesember. Úgy képzeltem el, mint a balinéz csapat főnökét a Baraka című filmből. Nagyon öreg - a kora valahol 65 és 112 év között van Liz szerint - több füle van, mint foga, de jóságos, barátságos és nagyon energikus. Ennél az embernél visszaköszönt az, ami Itáliában eszembe jutott: a kicsiben meglátni a nagyot. Olyan dolgokat fogad kitörő lelkesedéssel - például a könyvének a lemásolását - ami Liznek nem kerül szinte semmibe. Fantasztikus, hogy évtizedek óta a verandán ücsörögve gyógyítja a hozzá fordulókat, mégsem ismeri azt a szót, hogy unalom. Szeretném, ha nekem is lenne a szomszédban egy ilyen életvidám, mókás füvesemberem.

A balinéz életfelfogással azonban valahogy nagyon nem tudtam azonosulni. Ez a lassú víz partot mos magatartás, és a rengeteg babona, szellemhit nekem már nagyon sok. Ennek ékes példáját lehet látni a Wayan házvásárlása körüli mizéria kapcsán. Amit még szintén hiányoltam az az, hogy nagyon kevés volt nekem itt a tájleírás, holott az eddigi film- és képélményeim alapján Bali gyönyörű.

Innen még egy nekem tetsző hős: Felipe a brazil szerető. Borzasztóan tetszett, a nőkhöz való hozzáállása. A tenyerén hordozza őket, de nem fojtja meg  a szeretetével. Liz is fél attól, hogy elveszíti önmagát, de Felipe erre csak annyit mond: "Mondtam azt valaha, hogy légy az életem központja?" Tipikusan az a férfi, aki úgy tudja elhalmozni a nőt a világmindenséggel, hogy közben a nő teljesen független és NŐ marad.
Szavak, amik Balin eszembe jutottak: babona, nyugalom, Paradicsom, menekülés.

Összességében a könyv nagyon tetszett, rengeteg érdekes dolgot tudtam meg a három ország nemzetéről, a boldogságkeresésről, és nem utolsó sorban önmagamról. A könyv fülszövege tökéletesen visszaadja az érzéseket, amiket e regény kelt:

"EGY NŐ, AKI NEM AKART TÖBBÉ MEGFELELNI.

EGY NŐ, AKI ELENGEDTE A JELENÉT, ÉS MEGTALÁLTA

A BOLDOGSÁGÁT.

EGY NŐ, AKIBEN MAGUNKRA ISMERHETÜNK."

A végére még egy apró kritika: nem tetszett, hogy a könyv borítója a film plakátja kicsiben. Azt hiszem, ez a könyv több annál, minthogy Julia Roberts fagyit majszoljon a címlapon. (még akkor is, ha szeretem Julia Robertset).

Ajánlom minden olyan csajnak, aki szeretne valóban magára ismerni egy olyan könyvben, ami nem  a gyermekkori romantikus lányregényeket hozza vissza, hanem olyan alapvető problémákat, amelyekkel mindannyian szembesülünk.