Vavyan Fable: Habospite

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz!

Töredelmesen be kell vallanom, hogy ez volt életem első Fable könyve, és mire a végére értem, az a gondolat motoszkált bennem, hogy lehet, hogy nem a jó könyvvel kezdtem az ismerkedést. Nem mondanám, hogy nem tetszett, de sok dolgot nem értettem, ezért kicsit utánajártam a neten, hogy miről is van szó.
Mint kiderült Fable-nek két krimisorozata van, a Vis Major és a Halkirálynő... a Habospitében meg megtörtént a Fable-rajongók által történelminek mondott találkozás, az írónő egybeszőtte Dalia azaz a Halkirálynő és kis csapata valamint Fertő City "rettegett" zsaruja, Vis Major és bájos partnernője, Kyra sztoriját.
Először nem is értettem, hogy ki kicsoda és éppen ki meséli a sztorit, de aztán kiderült, hogy az egyik szálat Kyra, míg a másikat Hárpika, azaz Dalia barátnője, Denisa meséli el, mígnem a könyv közepe táján a szálak összefutnak, de a két mesélő a végéig megmarad.

A sztori:
Dalia az esküvőjére készül álmai lovagjával, a titokzatos kommandós Marcellel, akivel egyébként már saját porontyukat nevelgetik. Ennek örömére Denisa és Cyd, az ara kedvéért transzvesztitává avanzsált Manó hatalmas lánybúcsút szervez a teljesen hisztérikus asszonyjelöltnek. A fergeteges buli azonban éjszakai járőrözésbe és bűnözőfogásba torkollik, ahogy az már rendőréknél lenni szokott.
Ezalatt a Kyra-Vis Major páros is rója Fertő City utcáit Aldent, a "fegyvergyárost" keresve, akiről kiedrül, hogy szegről-végről rokona, Carfagno úr rejett kincsét keresi - sikertelenül.
Természetesen, ahogy az már a kisvárosokban lenni szokott, belefutnak a lánybúcsúsokba egy éjszakai mulatóban, így szereznek tudomást a lagzi helyszínérő, a Nardini kastélyról.
A zsarupáros meg is jelenik a lagzin, hiszen a nyomozás szálai ide vezetnek és itt fut össze a két sztori, Alden beépített emberei elrabolják asz újsütetű férjet, Marcellt, a kis bagázs pedig Madam Pompadour maskarában ered az emberrablók nyomába.

Az az igazság, hogy engem maga a sztori nem dobott fel túlságosan, bár lehet, hogy ez annak köszönhető, hogy nem ismertem az előtörténeteket. A nyelvi stílus azonban és a karakterek megformálása nagyon bejött. Azt hiszem, hogy ha a stílus nem lett volna ennyire vicces, akkor nem is olvastam volna végig a könyvet.

Ami még zavart, hogy szinte mindenki főszereplő volt. Talán a fél kezemen meg tudom számolni a mellékszereplőket, és ez nem biztos, hogy jó - legalábbis nálam nem ér plusz pontot. Minden esetre, ha kedvenceket kell válogatni: Cydet, a Manót nagyon bírtam, ahogy a gépfegyveres muksókat leterítette az óriás cipőivel. Tetszett Rézorr atya karaktere is, bár őt nem igazán önmaga, hanem Dalia elmesélése és Denisa ámokfutása tette viccessé. Kyra epekedése Vis Major után először csak nyálas volt, a vége felé meg már kimondottan zavart. Belloq és Denisa lányát sem szerettem, főként az zavart, hogy 12-13 évesnek mondják, ehhez képest a megrajzolt karakter alapján inkább 17-18-nak képzelném.

Összességében a könyv tetszett, főleg a stílusa, nyelvezete miatt. Biztosan olvasok még Vavyan Fable könyveket, de legközelebb az elejéről kezdem, hátha úgy a sztori is jobban összeáll egy kicsit.

Irvine Welsh: Trainspotting

Alapvetően nagyon távol áll tőlem a drogosok világa. Szerencsére életem során nem találkoztam olyan helyzettel, ahol szembe kellett volna néznem a kábszer csábításával. Amiért mégis a listámra került a könyv, az az, hogy már rengeteget hallottam a filmről, hogy mennyire jó, hogy kenterbe veri a Rekviem egy álomért alkotást stb. Úgyhogy igen nagyok voltak az elvárásaim, lehet, hogy pont ezért nem volt számomra katartikus élmény.

A sztoriról röviden:

Van néhány barát (csajok és pasik vegyesen), akiknek az élete a heroin és a leszokás, a bulik, a pia és egyéb narkotikumok körül forog. Néhányan eljutnak a leszokásig, néhányan egy szakítás vagy más miatt szoknak rá a narkóra. Ezeknek az embereknek a beszűkült életét, gondolatait, érzéseit írja le a könyv.

Először azt gondoltam (a borító alapján), hogy a főhős Renton, akinek a "szemén" keresztül végigjárjuk a heroinisták kőkemény életét a rászokástól a leszokásig. Nem mondom, hogy happy endet vártam, de körülbelül a tizedik oldalon már elvesztettem a fonalat. Nagyon nehéz volt követni, hogy mikor ki mesél, és engem zavart, hogy már elolvastam a fejezetnek több, mint a felét és még mindig nem tudtam, hogy ez akkor most kinek is a sztorija. Ami még nagyon idegesítő volt, hogy állandóan ugráltak az időben, Renton hol éppen elvonón volt otthon, hol drogozott, és nem tudtam megállapítani, hogy ez most egy korábbi életszakasz vagy újrakezdte. A könyv vége is lezáratlan számomra, tulajdonképpen olyan volt az egész, mint a Micimackóban, mikor körbe-körbe jártak... elindultunk valahonnan és végül ugyanoda lyukadtunk ki.

Azt hiszem a kusza szerkesztésmód, az időben való ugrálás, és egyáltalán az egész könyv "szerkezetlensége" pont erről a zilált világról szól, ahol nem az aznapi dátum vagy éppen napszak a meghatározó, hanem a következő heroinadag. Ezek a kilencvenes évekbeli skót fiatalok a szüleik, a politikai helyzet, a kilátástalannak érzett élet miatt menekültek a heroinhoz, és mire rájöttek, hogy már késő, nem volt visszaút. Természetesen az okok nem mentik fel őket a tetteik alól (legalábbis nálam), de azt hiszem ezek a problémák ma is nagyon aktuálisak, csak általában nem beszélünk róluk. Azt hiszem nincs ma olyan ember, akinek rokona, barátja, ismerőse ne kerülne bele a drog, az alkohol, a nők vagy a szerencsejáték ördögi körébe.

Ami becsülendő a fiatalokban (de ez sem mindegyikről mondható el), az a hazafiság illetve a barátság erős köteléke. Azonban, ha a "betegségről" (vagyis az elvonási tünetekről) van szó, ez a kötelék is erősen lazulni látszik, és megint ugyanott tartunk: semmi nem számít csak a narkó.

Ugyanakkor a szereplők a monológjaik során nagyon sok társadalmi kérdést is boncolgatnak, nagyon sok igazságot kimondanak. Ilyen például a könyv hátán is olvasható fülszöveg:

"Válaszd az életet. Válaszd a jelzáloghitelt; válaszd a mosógépet; válaszd az autót; válaszd a fotelt, ahonnan kényelmesen nézheted azokat az agyelszívó, lélekölő vetélkedőket, miközben szemét kaját tömhetsz a pofádba."

Először elgondolkodtam azon, hogy miért látják ilyennek Rentonék az életet? Hol vannak a szülők, akik nem engedik a gyereknek, hogy otthagyja az egyetemet, akik odafigyelnek rá, akik terelgetik. Aztán, mikor feltűnt a színen Renton anyja, aki a srác haverjaival vedelte a piát a kocsmában, sőt, mi több, még flörtölt is velük, akkor világossá vált a dolog. Ezek a srácok nulla mintát kaptak otthon és sodródtak a szar életükben, míg rá nem találtak a szarból való várépítés lehetőségére, vagyis a narkóra.

Spoiler: Valahogy nem tudott megindítani Renton leszokási kísérlete sem, még akkor is, ha ideig-óráig tiszta volt. Mikor Londonban munkát talált és új életet kezdett, akkor már-már tiszteltem, hogy neki sikerült, de a végére mégis elbukott, ráadásul meglopta azokat az embereket, akiket a barátainak mondott. Spoiler vége.

Összességében számomra egyszer olvasható könyv volt, nagyon kedvenc szereplőt sem tudnék említeni, mert néhány, akiben esélyt láttam arra, hogy megszeressem (pl. Hazel vagy June), igen gyorsan eltűntek a színről. Begbie viszont kimondottan idegesített, sőt, olyannyira pszichopata lett a végére, hogy már-már féltem tőle, és néha elgondolkodtam, hogy az ő fejezeteit ki is hagyom (de végül nem tettem). Aki még közelebb állt egy kicsit az Spud, aki megindítóan szerette az állatokat, és alapvetően kedves fiú lehetett volna, de annyira esetlen és elveszett volt, hogy esélyt sem adott magának egy jobb (vagy más) életre.

A könyv utolsó mondatai egy kicsit nyitva hagyták számomra a reményt, hogy Renton mégis jó útra tér:

"Végül is nem lehetett más, mint aki volt. Most, hogy elszakadt tőlük, végleg elszakadt, az lehetett, aki lenni akart. Egyedül marad talpon vagy bukik el."

Elizabeth Gilbert: Ízek, imák, szerelmek

Azt hiszem ezt a sztorit senkinek sem kell bemutatni, mert, ha sem a könyvet nem olvastátok, sem a filmet nem láttátok, akkor is biztosan hallottatok legalább arról, hogy "miért a Julia Robertsnek kell ezt játszani?" Erre sajnos én sem tudom a választ, és bár én is a filmmel kezdtem, biztos voltam benne, hogy a könyvet is szeretném elolvasni. 

A sztori röviden:

Liz New Yorkban élő újságíró karrierje csúcsán, aki boldog házasságban él egy álomházban, mígnem rádöbben arra, hogy a férjével teljesen más vizeken eveznek, és ennek a fő gócpontja a gyerekkérdés. Egy cikk kapcsán Balira utazik, ahol egy füvesember megjósolja neki, hogy még vissza fog térni ide. A sokadik átvirrasztott és átsírt éjszaka után eldönti, hogy elválik a férjétől és egy éves kirándulásra indul a három "I" betűs országba: Itáliába, Indiába és Indonéziába. Mindhárom országban teljesen más tapasztalatokat szerez az úgynevezett dolce vita-ról, és a 365 nap letelte után egy új Liz tér vissza az Államokba...

Számomra nagyon nehéz a könyvet teljes egységként kezelni, mert olyan volt, mintha három külön sztorit olvasnék - tulajdonképpen erről is van szó - csak a főhős nem változik. Úgyhogy, kezdődjön az utazás!

Itália

Liz nagyon összetörten érkezik az országba és elhatározza, hogy semmi mást nem fog tenni csak kóborolni, olaszul beszélni és enni, enni, enni. Az első szavak és érzések, amik itt körülöttem - és a főhős körül is - keringtek az a Depresszió és a Magány. Azt hiszem ezek legyőzésére Rómánál jobb helyet nem is választhatott volna az ember. Az indíttatás is nagyon tetszik: azért megy Itáliába, mert szerelmes a nyelvbe, és semmi másra nem vágyik csak olaszul beszélni. Elgondolkodtam, hogy, bár alapvetően mindig arra panaszkodunk, hogy kevés az időnk, miért ne állhatna neki bárki megtanulni egy nyelvet csak azért mert tetszik? Nem azért, mert a főnök mondta, vagy mert kötelező a suliban, csak egyszerűen a csengése, az általa kiváltott érzések miatt? (bár azt hiszem, ez nem csak a nyelvtanulásra de sok minden másra is igaz) Ez engem nagyon megfogott, már régóta kacérkodom az olasszal, de most neki is állok! 

A másik, ami nagyon tetszett: az evés. Nagyon szeretem az olasz konyhát, és mindig azon kesergek, hogy nekem sosem lesznek olyan ízűek az ételek, de rá kell jönnöm, hogy alapvetően nem ez a gond. Mi nem tudunk enni. Lecsüccsenünk az asztal mellé, fél óra alatt bekapunk valamit, közben megy a tévé, a rádió, a laptop, aztán mindent vissza a hűtőbe, mosogatás és rohanhatunk tovább. Azt hiszem több időt kellene szánni a bendőnkre!!

Tetszik az olaszok közvetlensége, emberszeretete, barátságossága is, és az, hogy egy gombóc fagyi vagy egy kis délutáni szieszta is a mennyországba röpíti őket. Azt hiszem, ha Itália szavát kellene meghatároznom, az nem lenne más, mint az ÉLVEZET.

Szavak, amik  az olasz csizmánál eszembe jutottak: kapcsolatteremtés, közvetlenség, egyszerűben keresni a szépet, ahogy kicsiben, úgy nagyban. 

India

Valahogy a meditáció sosem állt hozzám közel. Próbálkoztam vele, olvastam, beszélgettem róla sokat, mégsem tudtam úgy igazán megbarátkozni vele, mert a felszabadító boldogságérzés valahogy mindig elmaradt, de még annak a szikrája is. Lehet, hogy nevetségesen hangzik, de talán a könyvnek ebben a részében kaptam a meditációval kapcsolatos kérdéseimre olyan egyszerű és emészthető válaszokat, amiket még egyik szakkönyvben sem.

Két kedvenc hősöm is akadt Indiában. Az egyik kétségtelenül Richard, aki azt hiszem sokakat megfog, akik olvassák a könyvet. Ő mindig megmondja a tutit, úgy képzelem el, mint egy nagy puha medvebocsot, aki betöri ugyan a kirakatot, ha nincs más megoldás, de mégis teljes mellszélességgel áll Liz mellett.

A másik kedvencem az indiai kislány, Tulsi. Fantasztikus, hogy mennyire szépen mutatja meg az az egy fejezet az ember alapvető problémáját. Tulsi fiatal lány, aki az asramban - ahol Liz is éppen él - dolgozik, közben pedig arról álmodik, hogy elmegy tanulni, önálló, független nő lesz belőle. A szülei viszont azon fáradoznak - mint általában az indiai szülők - hogy szerencsésen férjhez adják a lányukat. Érdekes, hogy évente rengeteg ember zarándokol Indiába csodálni az országot, a kultúrát, meditálni, az ott élők pedig oda vágyakoznak, ahonnan a többiek menekültek. Azt hiszem tipikusnak mondható ez a probléma mindenkinél: mindig oda vágyunk ahol éppen nem vagyunk vagy nem lehetünk, az aktuálisból mindig menekülünk vagy legalábbis elvágyódunk.

Ami még itt tetszett, a vallásoknak szentelt fejezet. Ahol Liz kimondja, nyugodtan mazsolázgassunk a vallások előírásai közül, hiszen tulajdonképpen ugyanarról van szó, legyen Isten, Allah, Jehova vagy bármi más. És milyen igaz. Tulajdonképpen miért kellene görcsösen ragaszkodnunk egy olyan hithez, amivel nem tudunk tökéletesen azonosulni, miért ne lehetne kiválogatni, mint a babot?

A szavak, amik  eszembe jutottak: csend, félelem, bátorság, isteni ÉN, idegenség.

Indonézia

Számomra ez a rész volt az, ahol nem tudtam annyira beleélni magam a sztoriba. Kicsit olyan volt a Baliról szóló történet, mintha egy egyszer nézhető amerikai romantikus film könyvben megírt változata lett volna. Ennek ellenére találtam olyan dolgokat, amik itt is tetszettek.

Az abszolút kedvencem Ketut Liyer a füvesember. Úgy képzeltem el, mint a balinéz csapat főnökét a Baraka című filmből. Nagyon öreg - a kora valahol 65 és 112 év között van Liz szerint - több füle van, mint foga, de jóságos, barátságos és nagyon energikus. Ennél az embernél visszaköszönt az, ami Itáliában eszembe jutott: a kicsiben meglátni a nagyot. Olyan dolgokat fogad kitörő lelkesedéssel - például a könyvének a lemásolását - ami Liznek nem kerül szinte semmibe. Fantasztikus, hogy évtizedek óta a verandán ücsörögve gyógyítja a hozzá fordulókat, mégsem ismeri azt a szót, hogy unalom. Szeretném, ha nekem is lenne a szomszédban egy ilyen életvidám, mókás füvesemberem.

A balinéz életfelfogással azonban valahogy nagyon nem tudtam azonosulni. Ez a lassú víz partot mos magatartás, és a rengeteg babona, szellemhit nekem már nagyon sok. Ennek ékes példáját lehet látni a Wayan házvásárlása körüli mizéria kapcsán. Amit még szintén hiányoltam az az, hogy nagyon kevés volt nekem itt a tájleírás, holott az eddigi film- és képélményeim alapján Bali gyönyörű.

Innen még egy nekem tetsző hős: Felipe a brazil szerető. Borzasztóan tetszett, a nőkhöz való hozzáállása. A tenyerén hordozza őket, de nem fojtja meg  a szeretetével. Liz is fél attól, hogy elveszíti önmagát, de Felipe erre csak annyit mond: "Mondtam azt valaha, hogy légy az életem központja?" Tipikusan az a férfi, aki úgy tudja elhalmozni a nőt a világmindenséggel, hogy közben a nő teljesen független és NŐ marad.
Szavak, amik Balin eszembe jutottak: babona, nyugalom, Paradicsom, menekülés.

Összességében a könyv nagyon tetszett, rengeteg érdekes dolgot tudtam meg a három ország nemzetéről, a boldogságkeresésről, és nem utolsó sorban önmagamról. A könyv fülszövege tökéletesen visszaadja az érzéseket, amiket e regény kelt:

"EGY NŐ, AKI NEM AKART TÖBBÉ MEGFELELNI.

EGY NŐ, AKI ELENGEDTE A JELENÉT, ÉS MEGTALÁLTA

A BOLDOGSÁGÁT.

EGY NŐ, AKIBEN MAGUNKRA ISMERHETÜNK."

A végére még egy apró kritika: nem tetszett, hogy a könyv borítója a film plakátja kicsiben. Azt hiszem, ez a könyv több annál, minthogy Julia Roberts fagyit majszoljon a címlapon. (még akkor is, ha szeretem Julia Robertset).

Ajánlom minden olyan csajnak, aki szeretne valóban magára ismerni egy olyan könyvben, ami nem  a gyermekkori romantikus lányregényeket hozza vissza, hanem olyan alapvető problémákat, amelyekkel mindannyian szembesülünk.

Ugron Zsolna: Úrilányok Erdélyben

Nagyon vártam már ezt a könyvet, hiszen jómagam is Erdélyből származom, ráadásul a regény részleteit a Nők Lapja hasábjain is olvashattam. Elöljáróban annyit, hogy nem egy izgalmas kalandregényről van szó, nem indul el a székely ember legkisebb fia világgá, és nagy barna medvékkel sem találkozik. Az írónő modern lányregénynek nevezi, de szerintem ez a könyv annál jóval több. Bár a főhős, Anna életének talán legszebb szakaszát - a szerelem megtalálását - vázolja fel, betekintést nyerhetünk a régi erdélyi arisztokrácia életébe, szokásaiba, ráadásul azt is láthatjuk, hogy a bárói, grófi cím tulajdonosánál sincs kolbászból a kerítés. 

Zsolna maga is erdélyi nemesi család sarja, aki egy találkozás alkalmával beleszeret távoli, félig székely, félig bengáli származású unokatestvérébe, és Erdélybe, Zabolára költöznek, ahol a régi családi kastélyt felújítják és ma már szállodaként üzemeltetik.

Maga a regény ezt a - fizikai és lelki síkon megnyilvánuló - utazást meséli el, távoli rokonok elbeszéléseivel és rengeteg gasztronómiai élménnyel fűszerezve.

Anna Budapesten él, televíziós újságíróként dolgozik, egész nap pörög, rohangál, szervez. Egy nap azonban rájön, hogy elég volt neki a mókuskerékből, visszavágyik szülőhazájába, Erdélybe. Fel is kerekedik egyik barátnőjével egy rövid látogatásra, ám otthon találkozik Gáborral, akibe szinte azonnal beleszeret. Gábor, a csendes, visszafogott arisztokrata módján viselkedik, sokáig semmi jelét nem mutatja, hogy bármit is érezne a lány iránt, a rokonság mesterkedéseinek köszönhetően azonban mégis kiderülnek a valódi érzései. Kiderül, hogy most költözött vissza Németországból, visszakapta apja régi kastélyát és azt szeretné felújítani. Anna hatalmas lelkesedéssel fog bele a munkálatokba, azonban egyre több a probléma, kiderül, romosabb a kastély, mint ahogy gondolták és egyre kevesebb a pénz. Természetesen a végére minden jóra fordul, a helyiek segítségével elkészül a kastélyban a szálloda és a házias étterem is.

A könyv nagyon szép korrajzot ad a mai és a régi arisztokratikus Erdélyről. A helyi székely emberekről is nagyon szimpatikus és összetett leírást kapunk, és bár a regényben szereplő személyek és helyszínek java része kitalált, a helyi vendégszeretet és segítőkészség szerencsére nem írói túlkapás.

Nagyon tetszett, hogy sok helyen megmaradt a helyi kiejtés, a szavak úgynevezett székely változata, bár szerintem nem ártana hozzá lábjegyzet, hiszen nem mindenki van tisztában például a vinete (padlizsán) jelentésével.

Ajánlom a könyvet minden Erdélyt szeretőnek, főleg azoknak, akik még nem jártak, ezek után biztosan kedvet kapnak hozzá, ha másért nem is, de megkóstolni azt a sok finomságot, amit a párszáz oldal alatt végigesznek. Nem tudom, csak sejtem, hogy Zabolán a szállodában talán élőben is megkóstolható belőle sok fogás.

Závada Pál: Jadviga párnája

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz!

Nagy várakozással vettem a kezembe Závada Pál talán legismertebb könyvét, és nem is csalódtam. Még a főiskolán láttam a filmet, és volt szerencsém találkozni a szerzővel. Már akkor is elhatároztam, hogy elolvasom a könyvet, csak valahogy elmaradt. Nem is bánom, mert, mivel a filmbeli élmény már nem volt túl éles, így nem fenyegetett az a veszély, mint sok más esetben, hogy olvasás során a filmszereplők arcai jelennek meg a képzeletemben.

A könyv naplóírás, Osztatní Andris (sok helyen szlovákosan Ondris) kezdi el írni esküvője napján, mikor házasságot köt élete nagy szerelmével, Jadvigával. Először nem értettem, hogy ki írja a szlovák mondatok fordítását és egyéb megjegyzéseket lábjegyzetben. Sokáig azt gondoltam, hogy maga az író, aztán később kiderült, hogy Jadviga legkisebb gyermeke Miso az.

Ondris nagy várakozásokkal tekint a jövendőbeli élete felé, nagy terveket sző a birtokkal is, ezek azonban, sajnos nem tartanak sokáig. Már a nászéjszakán gondok adódnak annak elhálásával, Jadviga vonakodik, Ondris pedig gyanakodni kezd, hogy lehet, hogy nem is szűz a felesége. Aztán Jadviga tesz is erre nézve utalásokat, Ondris pedig, nem bírván a férfiúi vággyal, csaknem megerőszakolja nejét, hogy bizonyítást nyerjen, de nem sikerül. Végül nem derül ki, Jadviga bejegyzéseiből sem egészen világosan. hogy szűz volt-e avagy sem, azt megtudjuk, hogy Winkler Fricivel voltak ágyjelenetei. Ugyanis Jadviga, férje halála után írja tovább a naplót, kiegészíti, kibogoz néhány részletet, elmeséli azt, amit Ondris eleinte csak gyanított, házasságtörő kapcsolatát Winkler Fricivel, sőt, az is kiderül, hogy a kis Miso is az ő fia.

A Winklerrel való kapcsolata alatt teljesen elhidegül Jadviga Ondristól, bár már az elején is a férfi részéről volt több érzelem tapasztalható.

Jadviga bejegyzései során arra is fény derül, hogy kapcsolata nevelőapja iránt - aki nem mellesleg Ondris szülőapja - nem volt teljesen gyermeki, szerelmes volt az öregbe. Azt azonban homály fedi, hogy az apa viszonozta-e ezt, így végig ott a kérdés, hogy vérfertőző-e ez a házasság vagy sem.

Miso, a legkisebb gyerek, aki még anyja életében, titokban olvassa a naplót, és mindent megtud így szülei titkáról, később rendszerezi és kiegészíti a könyvet. A napjainkban oly tipikus problémával szembesül, a nagy gyerek az okos, az ügyes, a szép, ő pedig szinte csak egy megtűrt személy, pedig igazi szerelemgyerek.

Számomra Jadviga kicsit őrült, maga sem tudja, hogy mit és kit akar, a legtöbb esetben szenved a házasságában, de elmondja, hogy Fricivel sem szeretné összekötni az életét. A gyereket is hol szereti, hol nem, néha napokra eltűnik, a tanyasiakkal sincs már jóban, egy kissé különc, skizofrén alkat.

Ondris a szerencsétlen szerelmes férfi, aki mindent megadna feleségének, ha az engedné. Minden félrelépését, minden hibáját azonnal és feltétel nélkül megbocsájtja, mígnem nála is elszakad egyszer a cérna, és bár fizikailag nem, de lelkileg sorsára hagyja az asszonyt. Ondris bejegyzései egy végzetes részeg napon érnek véget a templomtoronyban. A könyv végéig abban a hiszemben él az olvasó, hogy a férfi a tönkrement házassága, a háború és az elhanyagolt tanyája miatt érzett bánatban öngyilkos lesz. Csak a napló végén derül ki, hogy még évekig él kint a tanyán, Gregorral, csak sátoros ünnepeken megy haza a családjához és végül trombózis viszi el.

Nagyon szép a naplóban ahogy a szexualitásról írnak, még a legrészletesebb epizódok sem tűnnek vulgárisnak vagy obszcénnek. Azért itt is szépen látszik, hogy - elnézést kérek minden férfitól - de milyen esendőek szegények, ha szerelmesek, pláne, ha hajtja őket a vágy. Szegény Ondris, Jadviga minden tette ellenére sokáig nem keres másik nőt, később Jadviga szolgálójától kapja meg azt, amit feleségétől nem, de - mint Jadviga írásából kiderül - ezt is a feleség szervezi. Itt jegyezném meg azt is - és itt a hölgy olvasók elnézését kérem - hogy milyen kegyetlen tud lenni egy nő azzal, akihez érzelem nem, csak érdek fűzi. Ugyanis Jadviga állításai ellenére szerintem itt puszta érdekről van szó, na meg arról, hogy a zsidó származású Fricivel szoknyapecérkedése miatt nem akarta, később pedig nem is tudta volna összekötni az életét, hiszen őt is, mint sokakat, deportálták.

Ondris, a családi bajokon felül - nemcsak Jadviga, de az anyja is teljesen őrült - még a frontot is megjárja, ráadásul besúgó lesz, hálából, hogy Szilágyi elvtárs elintézte, hogy hamarabb szabaduljon a háborúból. Mivel sok szlovák érzésű barátja hirdeti a szlovákság mindenek fölötti létét, és - megbízva Ondrisban - őt is meghívják a titkos gyűlésekre, így a férfi kéyntelen bemártani társait elveszítve így azok barátságát.

A könyv nemcsak Ondris és Jadviga félresiklott házasságáról, de a második világháború küzdelmeiről, a későbbi kollektivizálásról és a megélhetés nehézségeiről is szól. Hűen mutatja be a kor kényszerű besúgásait, a félelmeket, a törvények kijátszását, a kiskapukat. A napló végén üres lapok vannak, sejthetően az olvasó számára fenntartva, a könyv ráadásul naplószerűen van fűzve, vastag, sárga lapok, egyenetlen lapszélek, egyszerű, fehér kartonborító.

A legtöbb igazságot a kevés szavú Gregor, Ondrisék intézője mondja ki, aki ugyan szlovákul beszél, de Misonak hála, lábjegyzetben olvashatjuk a fordítást.

A könyv elolvasása után a cím is nagyon beszédes, maga Jadviga mondja: "az ágy közös, de a párna nem". Ez a "nem közös" párna Jadviga édesanyjáé volt, gyerekkora óta legkedvesebb tárgy az asszonynak. Sokat emlegeti Ondris is, hogy maga alá húzta a párnát, és hátat fordítva elaludt, ami sajnos gyakrabban esett meg, mint az ellenkezője. Tehát a címben benne van Ondris egész szerencsétlen élete, házassága.

Mindent összevetve nagyon remek a könyv, napló jellege ellenére izgalmas, fordulatos, ráadásul nem old fel minden feszültséget a végére, engedi az olvasót tovább gondolkozni, tovább bogozni a szálakat. Nagyon tetszett, ajánlom mindenki figyelmébe!

J.K. Rowling: Harry Potter és a bölcsek köve

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz!

A varázslótanonc viszontagságos kalandjainak története letehetetlen olvasmánynak bizonyult. Először nem értettem, hogy a tökéletesen vaskalapos Dursley család hogy kerül a képbe, sőt, miért kezdődik egyenesen ővelük a történet, de aztán minden világossá vált. Ugyanis - mint kiderült - Dursley mama hugicája Potterné, a jeles Harry Potter édesanyja, aki maga is varázslással és boszorkánysággal foglalkozik, és ennek köszönhetően a fent említett család szégyenfoltja. A "kedves" házaspárnak van egy még kedvesebb gyereke, aki Dudley Dursley névre hallgat, de családi berkeken belül ő csak Dudlimudli. Miután a kis Potter szülei - egyelőre rejtélyes módon - távoznak az élők sorából, Ms. McGalagony és Dumbledore professzor elhatározzák, hogy a kis Harry-t az egyedüli rokonokra, Dursley-ékra bízzák. Az előzmények ismerete tükrében, ez egy varázserővel megáldott gyerkőc számára nem a legjobb választás. Természetesen a család ki nem állhatja a kis rokont, és ezért mindent elkövet, hogy ne érezze magát otthon és véletlenül se derüljön fény a származására. Igen ám, de Harry életében is eljön az idő, amikor középiskolába kell járnia, így elkezdik levelekkel bombázni Dursley-ékat. A küldeményeket Harry-nek nem sikerül megkaparintani, azonban amint a családfő értesül, hogy a kis rokon felvételt nyert a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolába, teljesen kétségbe esik. Mivel a levéláradatot már nem bírják elviselni, elutaznak egy apró viskóba a tenger közepére, de - természetesen - a levelek itt is megtalálják őket, sőt, Hagrid, az iskola vadőre is felbukkan. A hatalmas ember teljesen kétségbe esik, mikor kiderül, hogy Harry semmit nem tud sem a származásáról, sem a Roxfortról és úgy egyáltalán a varázslásról. Hosszas győzködés, némi varázslat és kisebb átalakítás után, miáltal Dudlimudli egy aranyos malacfarokkal gazdagodik, sikerül meggyőzni a családot, hogy Harry Roxfortos legyen. Először elmennek a Gringsgottba, a varázslók bankjába Harry örökségéért és elhoznak egy egészen különös csomagot is, amiről Hagrid nem hajlandó semmit mondani. Miután megejtik a bevásárlást, és Hagrid ellátja jó tanácsokkal, egy bagollyal - Hedvig névre hallgat - és egy vonatjeggyel Harryt, a vadőr eltűnik.

Eljön az indulás napja, Harrynek sikerül rávenni a családot, hogy kivigye őt a kilenc és háromnegyedik vágányhoz, ott azonban szegény gyerek teljes tanácstalanságban vergődik, hiszen a kilences és a tízes vágány között nincs semmi csak egy hatalmas fal. Egyszer csak meglát egy asszonyságot, aki több, vörös hajú gyerekkel megy el mellette és a muglikról (így hívják a varázslók a nem varázslókat) beszél. Harry megszeppenve ugyan, de megkérdezi, hogyan jut a vonathoz, és, mint kiderül, ők is Roxfortba tartanak, ráadásul Ron, a legkisebb gyerek - akivel azonnal barátságot is kötnek - szintén most lesz elsős. A vonaton még megismerkednek a Mindenízű drazséval, a békacsokival, amiben Harry Mr. Dumbledore kártyáját húzza és rögtön el is olvassa a szövegét, valamint Hermionéval és Nevillel, akinek mindig elszökik a békája. Persze mindenki Harry csodájára jár, aki legyőzte Tudodkit, azaz Voldemortot, aki végzett a szüleivel, de a kisbabában nem tudott kárt tenni.

A megérkezés után a csapatot beterelik az iskolába, ahol a Teszlek Süveg segítségével eldől, hogy ki melyik házba - Marderkár, Hugrabug, Hollóhát, Griffendél - kerül. A négy barát imádkozik, hogy  a Griffendél legyen az otthonunk, de bármi jobb, mint a Marderkár, ami a beképzelt fiúk és kislányok találkahelye. Kérésük meghallgatásra talál, a Teszlek Süveg mindannyiukat a Griffendélbe helyezi, és csak ezután kezdődnek igazán a kalandok. A legizgalmasabbnak a harmadik emeleti folyosó tűnik, ahonnan kitiltották a diákokat, de erről majd később.

Harryék tobzódnak a különösebbnél különösebb tantárgyakban, és úgy tűnik, a tanárokkal sincs különösebb probléma, kivéve Piton professzort, aki láthatóan ki nem  állhatja a híres Potter gyereket. Ezt a nézetet azonban Hagrid nem vallja, szerinte Piton mindenkit utál és nem kell vele foglalkozni, de Harryt elgondolkodtatja a vadőr furcsa viselkedése. Időközben Harry a Mardekáros Malfoyjal is ádáz csatákat vív, aki mindig versenyre akar kelni vele és borsot törni szegény Neville orra alá. Ilyen összetűzésre kerül sor a repülés óra alatt is, ahol Harry hihetetlen mutatványokat produkál, és ennek köszönhetően - elsős léte ellenére - beveszik a kviddicscsapatba, ráadásul saját seprűt is kap. Persze Malfoy ettől teljesen kiakad és az első adandó alkalommal párbajra hívja Harryt az éjszaka közepén. A barátok el is mennek, de a fiú csőbe húzza őket, Hóborc pedig, a kopógó szellem beárulja a srácokat. Harryék menekülés közben véletlenül  a tiltott harmadik emeleti folyósón találják magukat, ahol egy háromfejű véreb őriz egy csapóajtót. Az első ijedtség után ez gondolkodóba ejti a gyerekeket, és gyanítják, hogy a Gringottsból elhozott csomag lapul a rejtekhelyen. Közben Harry megtanul kviddicsezni, és egy troll is feltűnik az iskolában. Harryék - akik időközben összekapnak Hermionéval - elindulnak a troll után, de egy baleset miatt Hermionéval egy szobába zárják, így kénytelenek megküzdeni a lénnyel, hogy mentsék barátjuk életét. Ekkor látják Piton professzort a harmadik emeleti folyosón ólálkodni, aki így már nagyon-nagyon gyanús, pláne, hogy kiderül, hogy bent járt a háromfejű kutyánál, aki meg is harapta őt. A srácok most már biztosak abban, hogy Piton meg akarja szerezni a féltett kincset. Ezt Hagridnak is elmesélik, akitől megtudják, hogy a kutya az övé, és Bolyhoskának hívják, ráadásul egy Nicholas Flamel nevű ürgének is köze van az ügyhöz. Harrynek ismerős a név, de fogalma sincs, hogy honnan, így a könyvtrában kezdenek kutakodni. 

Közben a kviddicsmeccsen Harry kitörő sikert arat, ami tovább szítja az ellentéteket a Mardekáros Malfoy és a varázslótanonc között. Egyik éjszaka Harry a láthatatlan köpeny segítségével - ami apja öröksége és egy titokzatos ember küldte el neki - útnak indul a könyvtár tiltott részébe, ahol a könyvek kiszúrnak vele és menekülés közben megtalálja Edevis tükrét. Erről a tükörről kiderül, hogy mindenki azt látja benne, amire vágyik, így Harry a családjával találkozik. Dumbledore professzor rajtakapja a fiút és a tükröt elszállítja. Persze Falmelről semmi hír, de a karácsonyi ajándékozás során Harry újabb csokibékához jut, amiről eszébe jut, hogy még a vonaton, a Dumbledore professzorról szóló kártyán olvasta a nevét, miszerint alkimista volt, és feltalálta az életelixírt, a bölcsek kövét. Ezek után már nem kérdés, hogy Bolyhoska mit őriz. Természetesen a láthatatlan köpeny segítségével sok tiltott helyet bejárnak a fiatalok, így hallgatják ki azt is, amint Piton Mógus professzort fenyegeti. Rájönnek, hogy a kincset nem csak a kutya, de egy tucat varázslat is őrzi. A sok nyomozás során egyszer csak egy hatalmas tojásba ütköznek Hagrid tanyáján, amiről kiderül, hogy sárkánytojás. A sárkányok tartását törvény tiltja, így Harryék próbálják meggyőzni Hagridot, hogy szabaduljon meg tőle, de a vadőr évek óta vágyik egy sárkányra, így nem hallgat rájuk. Az is kiderül, hogy a tojást a kocsmában kapta, ahol - nem túl józan állapotban - elárulta, hogy hogyan lehet Bolyhoskát ártalmatlanítani - zenével. Természetesen a lény nem túl jámbor jószág, így, mire már félig szétveri Hagrid házát, sikerül meggyőzni, hogy küldjék el Romániába Ron bátyjához, aki sárkánykutató. A postázás ugyan sikerül, de McGalagony professzor rajtakapja őket és büntetés gyanánt el kell kísérniük Hagridot éjszaka a tiltott rengetegbe. Malfoy is a csapattal tart, hiszen természetesen kileste a fiatalokat és őt is elkapták. A rengetegben az egyszarvúak titokzatos halála után nyomoznak, mikor Harry egy Firenze nevű kentaur segítségével újra találkozik Voldemorttal - legalábbis ő azt hiszi, és kiderül, hogy Tudodki miatt esnek el az unikornisok. Miután Harryék gyanítják, hogy Piton mindent tud, utána erednek a harmadik emeleti folyósóra, ahol ártalmatlanítják a kutyát és leereszkednek a mélybe. Hermione és Ron eszének köszönhetően sikerül feloldani a varázslatokat, az utolsó terembe azonban Harry egyedül megy, ahol - meglepetésére - nem Piton professzort találja... de hogy kit, és, hogy sikerül-e megmenteni a bölcsek kövét, azt nem árulom el, hátha van még olyan ritka ember, aki nem olvasta a könyvet.

A könyben a kedvenc részeim a tanórák, nagyon vicces, ahogy kotyvasztgatnak meg szerencsétlenkednek. A legjobb szereplő kétségtelenül Neville, aki annyira esetlen, hogy egy ízben a folyosón éjszakázik, mert elfelejti a beléptető kódot, ráadásul a szerencsétlen békája is mindig meglóg. Hagrid, a hatalmas és zord külseje ellenére nagyon szerethető, barátságos lény, úgy képzelem, mint régen az eunuchokat, bár kétségtelen, hogy ez kicsit durva hasonlat. Dumbledore professzor nem kap túl sok szerepet, viszont annál fontosabbakat, de ez a legendás embereknél már csak így szokás. Ami nekem furcsa volt, hogy csak egyes neveket fordítottak magyarra, ami szerintem szükségtelen volt, nem adott hozzá többet a regényhez, lévén, hogy nem annyira beszédes, jellemet leíró nevekről van szó szerintem. A történet fonala nekem egy kicsit a Dan Brown könyvekre hajaz, itt is úgy alakította Rowling az eseményeket, hogy végig Piton professzor a gyanús, és csak az utolsó lapokon derül ki, hogy ki is a valódi tettes. 

Összességében nagyon tetszett a könyv, két nap alatt elolvastam, igaz, nem túl vastag. Már most elhatároztam, hogy, hamarosan nekiesem a Harry Potter többi részének is.

Stendhal: A pármai kolostor

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz!

Az igazat megvallva, nem gondoltam volna, hogy ilyen nyögve nyelős lesz ez a regény. Még kamaszkoromban olvastam a Vörös és feketét, és - szégyen vagy nem - szerelmes voltam belé. Ezért vetettem bele magamat nagy lendülettel az újabb Stendhal könyvbe. Nem mondom, hogy nehéz vagy olvashatatlan, de nem tartogat túl sok meglepetést.

Ahogy azt Stendhaltól megszokhattuk, a regény tele van szerelmi szálakkal, intrikákkal és cselszövéssel, a főhős pedig egy naiv balek, akit a nők cérnaszálon rángatnak.

Fabrizio del Dongo, a nagy del Dongo márki kisebbik fia megejtően hiszékeny, kissé álomvilágban él, de gyönyörű példája a pozitív gondolkodás eszméjének.

A regény az 1800-as évek Itáliájában játszódik, Napóleon Waterloo-i csatája idején. Ekkor a del Dongo fiú még alig 16 éves, és lobog a nagy francia vezér eszméiért, ezért elhatározza, hogy beáll a seregbe. El is indul a maga esetlen módján, belekeveredik egy-két felejthető kalandba, majd a nagy ütközetben megöl egy-két katonát, aztán hazatér. Egyetlen vágya, hogy megbizonyosodjon arról, ő részt vett a háborúban. Erről anyja és nagynénje, Pietranera (későbbi Sanseverina) grófné is igyekeznek meggyőzni.

Miután a franciák elbuknak, Fabrizionak menekülnie kell, ugyanis apja és bátyja is liberális eszméket vallanak, így feljelentik a fiút, mert részt vett az ütközetekben. Elindulnak hárman, a fiú, a márkiné és Pietranera grófné, hogy elbújtassák, de az úton Fabio Conti tábornokba és lányába, Cleliába ütköznek, akiket megmentenek a csendőröktől. Ez a nem túl fontos mozzanat később válik jelentőségteljessé.

Miután a fiút Svájcban biztonságba helyezik, a fiatal Pietranera grófné, aki férjét elveszítette a háborúban, unatkozik testvére házában, így a milánói Scalaba jár szórakozni, ahol Mosca gróf útjába kerül, aki a pármai fejedelem miniszterelnöke, hadügyminisztere és még ki tudja milyen jobb keze.

A gróf halálosan beleszeret a fiatal Pietranera grófnébe, és kifundálja, hogy legyen az öreg Sanseverina gróf felesége, akit a gróf követté neveztet ki, hogy távol legyen az udvartól. A terv megvalósul, Pietranera grófné, immár Sanseverinaként  Pármába költözik, később, a gróf halála után birtokokokat és életjáradékot örököl.

Sanseverina grófnéba mindenki szerelmes az udvarban, a kegyét keresik, de ő Fabrizióra áhítozik, mert - mint kiderül - szereti. Mosca gróf megígéri neki, hogy Pármába hozatja, belépteti a papi rendbe, és később, Landriani érsek halála után érsekké nevezteti ki.

A terv hibátlan, ők azonban nem számolnak Fabrizio csapongó természetével, aki - állítása szerint - nem tud szerelmes lenni, ezért minden útjába kerülő nőt elszédít. Így ismerkedik meg Bolognában a kis Mariettával is, akibe a vándorszínész, Giletti szerelmes. Ebből az alkalomból összetűzésbe is keverednek, és Fabrizio megöli Gilettit, ami - valljuk be - azokban az időkben nem túl nagy esemény. Ezt azonban felhasználja a pármai liberális párt Mosca gróf ellen, Fabriziot - igazságtalan bíráskodás után - elítélik és a - már említett - Fabio Conti által vezetett Fellegvárba záratják. Hetente keltik halálhírét, mígnem a majdnem eszét vesztett Sanseverina grófné megfenyegeti a fejedelmet, hogy elhagyja az udvarát. A fejedelem - félve attól, hogy megszűnik a sok báli mulatság - ígéretet tesz a grófnénak, Mosca gróf azonban kihagy a rendeletből egy-két fontos részletet, így Fabrizio börtönben marad.

A fiú azonban felfedezi, hogy ablaka a gyönyörű Clelia Conti ablakára néz, és - bár hatalmas ellenzőt szerelnek rá - kijátssza az őröket és csodálatos beszélgetéseket folytat a lánnyal, akit időközben bűntudat gyötör ezek miatt.

Sanseverina grófné időközben megszervezi Fabrizio szökését, de ő nem akar elmenni, hiszen akkor nem láthatja többé Cleliát. A szöktetés mégis sikerül, időközben a fejedelem is - rejtélyes körülmények között - távozik az élők sorából, és Mosca gróf eléri a fiatal utódnál, hogy Fabriziót felmentsék. A fiú azonban boldogtalan, hiszen halálosan szerelmes Cleliába, aki időközben érdekházasságot köt Crescenzi márkival. Fabriziót visszahelyezik papi méltóságába és gyönyörűbbnél gyönyörűbb prédikációkat mondd, hátha sikerül Cleliát is a templomba csábítani.

A beszédek nem, de a féltékenység mégis elviszi a templomba az újdonsült márkinét, ugyanis azt beszélik, hogy a dúsgazdag Anetta Marini szerelme ostromolja a fiatal papot. A templomi találkozástól kezdve nincs maradása egyiknek sem, éjszakákon át suttognak, csókolóznak és minden más is tesznek, amelynek gyümölcseként megszületik a kis Sandrino. Természetesen a hivatalos verzió szerint Crescenzi márki fia. Fabrizió mindenképp meg akarja szöktetni a gyereket, hiszen nem élhet szerelmével, ezt kéri kárpótlásul. Clelia hossza unszolás után belemegy, de a gyermek nem éli túl a cselszövést, Clelia is csak kevéssel.

Fabrizio bánatában a pármai kolostorba vonul, itt éli a halál is.

A regény - Stendhaltól elvárhatóan - tele van hosszú leírásokkal és elég sok, fölösleges vagy annak tűnő részlettel. Nekem a vége kissé összecsapott a könyv többi részéhez képest, elég gyorsan lezavarja a gyerekszöktetést és a halálokat.

A könyv végén a "Boldog keveseknek" ajánlás olvasható, ugyanis az író úgy gondolta, hogy csak a válogatott olvasóknak íródott a könyv. (ezek szerint én nem vagyok "válogatott", nekem majd' egy hónapig tartott elolvasni, pedig csak 500 oldal körüli és időm is volt... csak éppen kicsit untam)

Az írás nyilván tökéletesen megfelel az 1800-as évek korszellemének, a politikai intrikák, a szerelmi összegubancolódások, és a nők elbűvölő tekintete köszön vissza a lapokról. Valószínűleg, sőt biztosan az olvasóközönséghez tökéletesen igazodó írás az időszak egyik legfelkapottabb könyve lehetett.

Számomra a legviccesebb ugyanakkor elgondolkodtató Fabrizio naivságból fakadó pozitív hozzáállása, hogy még a börtönben is jól érzi magát, nem akar onnan szabadulni. Talán ez a tulajdonság késztetett arra, hogy végigolvassam a könyvet, ha már a "gondolkodj pozitívan" korszakát éljük.

A több, mint ötszáz oldalból az utolsó húsz oldalon szomorú csak hősünk, mikor nem láthatja imádott szerelmét, de a romantika korához híven a mű végére ez is megoldódik.

Ha kedvenc szereplőt kellene említenem, az talán Sanseverina grófné, bár a végére már ő is teljesen bekattan és így nem lesz túl szimpatikus számomra. Akiken jót derültem, a mű elején, a háborúban szolgáló markotányosnék. Kár, hogy csak néhány oldal erejéig kaptak szerepet a műben.

Mindent összevetve, nem lett a kedvenc könyvem, egyszer olvasható, romantikus regényecske, és - bár az előző bejegyzésben leírt, borítóval kapcsolatos igényeimet továbbra is fenntartom, azért a kötetnek nem keresnék helyet a könyvespolcomon.